Első álmom, amit meg akarok őrizni az utókor számára a következő:
A pokol kapuja megnyílt és a démonok ellepték a földet. Az emberiséget leigázták, a városokat feldúlták és romba döntöttek.
Csak egy kis ellenálló csapat próbál az új hatalom ellen küzdeni, amelynek én is tagja vagyok. Éppen egy gerilla rajtaütést tervezünk, mikor hirtelen démonok vesznek körbe minket földalatti búvóhelyünkön. Árulás áldozatai lettünk.
Letartóztatva, libasorban láncra fűzve menetelünk keresztül a városon, hogy őreink a Sátán színe elé vezessenek minket. Utunk a Margit hídon keresztül visz, ahonnan jól áttekinthetem a várost az alkonyi napfényben. Az eget nem csak a lemenő nap sugarai festik vérvörösre, hanem a házak tetejét mardosó tűz villódzása is.
Mindenhol ég valami, sikolyok hallatszanak, a házak romba dőlve. Balra, a Duna szemközti partján megpillantom a parlament beszakadt kupolájának maradványait, s a félig leomlott oldalszárnyait.
Szemlélődésemet a hátam mögötti mozgolódás zavarja meg. A mögém kötött társamhoz hátulról odalép egy démon és elkezd neki suttogni. Amennyire kiveszem, azt meséli, hogy ő egy kettős ügynök és igazából a mi oldalunkon áll. Megígéri társamnak, hogy majd ő megszabadít minket.
Ehhez első lépésként áthatol társam testén. Nem tudom ez hogyan járul hozzá szabadulásunkhoz, de már izgatottan várom, hogy az én testemen is átlépjen. Ehelyett forró lehelletét érzem a tarkómon, amint a fülembe suttogja, hogy milyen jóképű srác vagyok és, hogy mennyire tetszem neki, majd elkezdi a fenekemre hímezni a telefonszámát, hogy alkalomadtán hívjam fel...
Álmombol ekkor riadtam fel, így a folytatást mindenkinek saját képzeletére bízom. :-)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.